Segítőnővérek és a koronavírus

Itt jelennek meg a következő hetekben a segítőnővérek beszámolói, akik megosztják, miként élték és élik meg a koronavírus-járvány időszakát.

Nem elérhető

Elisabeth Muche nővér a felnőttéválás ünnepét készíti elő,- ez egy világi alternatíva a bérmálásra és a konfirmációra. A koronavírus idején minden szervezés egyúttal zsonglőrködéssé, a nem tervezhető pedig odaajándékozott életté vált.

Ami mély benyomást gyakorolt rám az utóbbi hetekben: az idő, mint tényező. Mintha valaki becsukta volna a naptárt: Nos, Elisabeth, felejtsd el a kicsi kockákat. Mára itt vannak a mai lehetőségek és kérdések. Holnap egy más nap lesz.

Március közepe óta zajlik az idő. A tervezés értelmetlenné vált. Radírral felfegyverkezve döntésekre várok. Ígérgetek és ígéreteket kapok. Időpontokat egyzetetek a következő helymegjelöléssel: plébánia vagy zoom? És vágyok arra, hogy visszatérjünk a normalitáshoz.

“Mindannyian éppen azt tanuljuk, hogy úgy fogadjuk el a helyzetet, ahogy van”- mondta egy anya telefonon, akinek a lánya részt vesz a felnőttéválás ünnepén, “ és ez egy szép ünnep lesz”.
Az anya higgadtsága és elengedése vigasztaló számomra. A naptáram üres kockáiba az élet van beleírva. Az, ami nem tervezett, az, ami előre nem látható, és tervezhetetlen formában, kipipálás nélkül valóban ünnepeljük az ünnepeket. Isten tekintete megtart az idő áramlatában.

 

A magány megérintése

Elke Freitag nővér lelkigondozóként dolgozik egy németországi idős-otthonban.
Ő mesél magányról, félelemről és fellélegzésről.

A Korona-vírus idejének legnehezebb két hónapját az idősotthonban töltöttem. Normális esetben gyakran megérintem az idős embereket, és megölelem a munkatársakat.
Ebben az időszakban a közelség csak arcmaszkkal, és 1,5 méter távolságból volt lehetséges. Csak a haldoklókat érintettem meg továbbra is- ezt a kockázatot vállaltam.
Ebben az időszakban sok csomagot átvettem hozzátartozóktól, s bevittem a lakók szobáiba. Gyakran üdvözöltek mosollyal, könnyekkel, vagy egészen tudatosan szitkozódással. A magány megélését mindenki másképp fejezi ki.

Az otthonban mindenki feszült volt: vajon megkímél minket a vírus? Milyen hosszú ideig kell kibírják lakóink látogatók nélkül, és miként fokozódik az elhagyatottság-érzésük?
Hálás voltam, hogy kijöhettem a lakásból, hogy rendszeres, releváns munkám volt, s nem kellett két hónapra bezárkózzak. Része lettem az intézménynek.

De voltak éjszakák, amikor a mély félelem ébren tartott: lehetséges, hogy a közösségünkben élő idős nővértársaimat meg fogom fertőzni, s meghalnak miattam! Istennek legyen hála, hogy ez nem történt meg, és az otthont is elkerülte a vírus.

Amikor ez idő után elhagyhattam az otthont, a hétvégén első alkalommal meglátogathatták a hozzátartozók a szülőket, nagyszülőket, házastársakat, és az öröm óriási volt.

Ez az időszak sokat kért tőlem, és a magányosok között is a legmagányosobbakkal lehettem ebben az időben, Gondviselésről nevezett Boldog Mária lelkisége szerint.